Sokan azt hiszik, hogy az írók vagy kicsit tágabb értelemben véve a művészek, úgy tekintenek a saját műveikre, mint valami szent és sérthetetlen dologra, ami úgy tökéletes, ahogyan ők azt létrehozták. És éppen ezért képtelenek meglátni azok hibáit. Illetve, hogyha ezt valaki a szemükre meri vetni, akkor arra hisztérikusan reagálnak.

Természetesen vannak ilyen alkotók is. Ám a helyzet az, hogy a legtöbb alkotó igenis tisztában van a saját műve hibáival és gyengeségeivel. De az is lehet, hogy utólag a kész mű már egyáltalán nem is tetszik neki. Sőt, akár még egyenesen utálhatja is azt adott alkotást.

Ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy az a bizonyos alkotás valóban rossz is lenne. Hiszen akkor a készítője nagyvalószínűséggel nem adta volna a ki a kezei közül. Habár elnézve egy-két alkotást sajnos sok esetben mégis csak kiadnak olyan dolgokat, amiken azért bőven lehetne még mit átdolgozni.

Vagyis az előbbi kijelentést inkább úgy érdemes módosítani, hogy attól, hogy egy adott alkotó rossznak ítéli meg a saját alkotását még nem biztos, hogy az valójában tényleg rossz is. De természetesen ennek a fordítottja is igaz.

Viszont jogosan merül fel az a kérdés, hogyha egy írónak nem tetszik az adott műve, akkor miért nem dolgozza át azt annyiszor ameddig végül tetszeni is fog neki?

Ugyan vannak, akik ezt így csinálják. Azonban az alkotói munka egy sokkal összetettebb folyamat annál, mint ahogyan azt a legtöbben gondolják.

Talán egyesek számára ismerős lehet a videojátékok világából az a kifejezés, hogy „development hell” ami magyarra fordítva azt jelenti, hogy „fejlesztői pokol”. De ugyanúgy a filmeknél is létezik a „forgatási pokol” kifejezés. Ez azt jelenti, hogy az adott produkció megvalósítása közben valami olyan súlyos probléma merül fel, ami nagymértékben hátráltatja az adott alkotás elkészítését. De akár az is lehet, hogy az a bizonyos alkotás éppen emiatt soha nem is fog tudni majd elkészülni. Habár az is igaz, hogy kerültek már ki olyan nagyszerű alkotások, amelyek szintén megjárták a fejlesztői/forgatási poklot.

Valami ehhez hasonló figyelhető meg egy könyv elkészülésének esetében is, amit sokan tévesen összetévesztenek az alkotói válsággal, pedig a két dolog egyáltalán nem ugyanaz. Nyilván egyik sem túl kellemes csak míg az alkotói válságot többnyire a szerző ihletének a hiánya vagy a pillanatnyi érzelmi állapota okozza, addig az alkotói poklot, már ha élhetünk ezzel a kifejezéssel, inkább az adott könyv témájából fakad, mivel például sok kutató munkával jár vagy csak szimplán a szerző által támasztott szerkezeti felépítésnek nehéz megfeleltetni. Esetleg a szerző élethelyzetében következhetnek be olyan változások, hogy például a polgári foglalkozása vagy egy betegség miatt nincs elég ideje foglalkozni az alkotásával. Ráadásul, ha mindez együtt jár egy alkotói válsággal is, márpedig többnyire együtt szokott, akkor az igencsak befolyásolni tudja az adott mű és a szerzője kapcsolatát. Habár ez nagyban függ attól is, hogy végül milyen lesz az így elkészült alkotás minősége.

Természetesen végső ítéletet egy adott alkotásról mindig a közönség mond, akik sok esetben akár a szerzőtől eltérő állásponton is lehetnek. Azonban, ha a szerző nem szereti egy adott alkotását, akkor akár tudatalattis, de gátolhatja annak eljutását a közönséghez.

Ilyenkor érdemes lehet bevonni valamilyen külsős személyt, akinek nincsenek érzelmi szálai az adott alkotáshoz és képes lehet azt szakmai szemszögből pragmatikus módon kezelni. Többnyire ezek szoktak lenni a kiadók vagy annak valamelyik munkatársa. Vagyis jobban mondva nekik kellene betölteni ezt a szerepet.

Nyilván az sem hátrány, hogyha maga a szerző is képes objektív módon szemlélni a saját alkotását. És nem csak az ilyen esetekben, hanem úgy általában véve is. Ám ez egy fejleszthető készség. Ráadásul, mivel a marketing eszközök nagy része is úgy lett kitalálva, hogy egy univerzálisan mindenkor és minden körülmények között használhatóak legyenek, így ezeknek a kellő szintű elsajátítása szintén nagy segítséget jelenthet.

Viszont attól függően, hogy egy adott könyv milyen életutat jár be, a kellő idő elteltével, amikor már a nyilvánosság figyelme is lankad, a mű szerzője még mindig dönthet úgy, hogy eltünteti a potenciális közönség elől az adott alkotást. Megfosztva ezzel őket egy olyan élmény lehetőségétől, amitől lehet, hogy nem kéne. Már pedig ez egy olyan önző magatartás, amit legalább annyira kerülni kellene, mint a pocsék alkotások létrehozását.